> Útleírások > Pápua (Irian Jaya) - Ternate (Maluku) - Celebesz (Sulawesi)

Pápua alatt nem Pápua-Új-Guineát (PNG) értem, hanem (indonéz) Nyugat-Pápuát, melyet nemrégiben még Irian Jayának hívtak. Indonézia egyik legváltozatosabb tájegysége ez, végeláthatatlan őserdőkkel, fehér porhomokkal borított tengerpartokkal, felföldekkel és 5000 méteres, hófödte hegycsúcsokkal. Pápua bőven rejteget még felfedeznivalót, hagyományos életmódot folytató népcsoportoktól természeti csodákon át ásványkincsekig. Ez utóbbiak intenzív feltárása miatt valóságos aranyláz zajlik Pápuán napjainkban.

Pápua, egészen pontosan Biak sziget volt utam első állomása, ahova Jakartából 2005 július 7-en hajnalban érkeztem repülővel. Biak kitűnő tengerpartjaival, színes madárvilágával, második világháborús emlékeivel valóságos turistaparadicsom lehetne - ha lennének errefele turisták, és lenne kialakult infrastruktúra. De nincs – itt bizony jól jön az indonéz nyelvtudás – néha alaposan megbámultak a helyiek, ritka a fehér ember errefelé!

Biakot követően az indonéz nemzeti hajótársaság, a Pelni hajójával a PNG-határ mellett fekvő Jayapurába érkeztem, ahonnan rögvest a Pápua közepén található Wamenába repültem tovább. Wamena a Baliem-völgy fővárosa, kb. 2000 méter magasan fekszik. A Baliem-völgyet csak az 1930-as években fedezték fel. A hely izoláltságára jellemző, hogy egészen az 1970-es évekig itt gyakori volt a kannibalizmus, és az erős protestáns hittérítő tevékenység ellenére még ma is sokan hagyományos életmódot folytatnak.

A völgy három legnagyobb népcsoportja a yali, a dani es a lani. Mindhárom népcsoportban a férfiak tradicionális viselete a pénisztok, a „koteka”, mely törzsenként változó stílusban készül (egyébként más dolgok, pl. pénz tárolására is használják). Az emberek jellemzően félénkek, ezért az idegeneket hosszú, szinte véget nem érő kézfogással fogadják, míg kialakul a bizalom egymás iránt.

A Baliem-folyó völgyében a leggyakoribb táplálék az édesburgonya. Emellett jellemző a sertéstartás – a sertést hasonló kultusz övezi, mint a bivalyokat Közép-Celebeszen, a Toraják vidékén. A kerteket ezért kőből rakott falak választják el egymástól, elkülönítendő a családok disznóit. A „disznótor”nagyobb eseményekhez (háború, házasság, stb.) kapcsolódik. A sertés elkészítésekor egybegyűlik a falvak apraja-nagyja. A levágott sertés darabjait átforrósított kövekkel bélelt gödörbe helyezik, majd fűszernövényekkel és újabb forró kövekkel borítják be. A dani népcsoport házai kör alakúak, a kunyhók között kétszintes is akad. Kéménynek nem hagynak nyílást, ezért a házak belsejét vastag, kormos zsírréteg borítja.

Miután a Baliem völgyet körbetúráztam, Sentani és Manokwari érintésével a bazárszerűen zsúfolt Pelni-hajóval Ternatébe utaztam. A parányi muszlim szultanátus egy vulkán tövében fekszik. A portugál, majd holland gyarmatosítók kezébe kerülő városállam egyik fő terméke ma is a „Fűszer-szigetek” jólétét megalapozó szegfűszeg – a sziget falvainak utcáit áthatja a földön száradó szegfűszeg illata. (Mindez ne tévesszen meg senkit: a szegfűszeggel illatosított cigaretta, a „kretek” manapság olyan népszerűségnek örvend szerte Indonéziában, hogy a nagy fogyasztás miatt a hajdani exportőr jelenleg szegfűszeg-importra szorul!)

Ternatéből 20 óráig tartott, amíg a komp a viharos Lembeh-szoroson átkelt Manado kikötőjéig. (Mondanom sem kell, jópár tengeri beteggel a gyomrában...). Manadótól északra, az általam másfél évvel korábban már meglátogatott Bunaken-szigeten egy kis búvárkodás következett. Innen 5 nap után visszatértem Celebesz szigetére, hogy megtekintsem a Tangkoko-Batuangas Nemzeti Park különleges majmait, a pöttömnyi, nagy szemű, testénél tízszer nagyobbat ugró koboldmakikat és a makákókat. Persze, közben Manadóból ellátogattam Tomohonba, hogy a messzi földön híres, kutyahúst és „bontott denevért” kínáló piacot meglátogassam (el voltam szánva a kóstolóra, azonban a látvány még engem is elbizonytalanított).

Ismét repülő, majd egy újabb Pelni-hajó, és Délkelet-Celebeszen, Bau-Bau-ban találtam magamat. Innen Kaledupára, majd a világ végén található Hoga szigetére vergődtem egy fából készült hajóval, ismét elsősorban búvárkodás céljából. Hoga, a Wakatobi Nemzeti Park egyik szikrázó porhomokkal borított szigete a változatos korall-formákról nevezetes. A sziget mentén oly széles a korallpad, hogy a tenger apálykor kb. 300 métert húzódik vissza. Hoga hangulatában valóban a trópusi paradicsomot idézi fel.

A hogai pihenést követően lassan visszatértem a civilizációba. Kendariba már gyors hajóval utaztam tovább, mely szinte kettéhasította a hegyek közé szorított tenger hullámait. Magam mögött hagyva Délkelet-Celebeszt, a Makassartól északra található, jelenleg éppen kiszáradással fenyegetett Tempe-tó úszó szigeteinek meglátogatásával fejeztem be ezt a kirándulást, mely egyúttal kiegészítette korábbi látogatásomat Celebesz szigetére.

(Ságodi Zsolt, 2005. július -augusztus)

[A szerző NONSTOP című könyve megrendelhető a

www.bookline.hu

oldalon!]