> Útleírások > Pó Apó: Indokínában söröztem - Ha Long öböl

Egy hónapig utazgatott egy 40-es házaspár Vietnám-Kambodzsa-Thaiföld -ön. Egy másik úttal (Thaiföld-Laosz) együtt ez a barangolás is megjelent egy útleírás keretében a Kazo kiadó kiadásában, a Libri és a Líra könyváruházak terjesztésében „Pó apó (Joó András): Indokinában söröztem” címmel. Az alábbi részlet az Észak-Vietnám varázslatos Ha Long öblébe kalauzol el.

[MÁSODIK RÉSZ]

A távolban a tenger felöli oldalon feltűnnek a Ha Long jellegzetes cukorsüveg sziklái. Nem megyünk el Haiphong-ig, hanem még előtte elfordulunk és beérünk abba a kikötőbe, ahonnan indulunk, de előtte ebéd: a kaja szokásosan benne van az árban, a pia -szintén szokásosan- nincs. Az is általános, hogy 6 – 8 embernek hoznak ki nagy tálakban mindenfajta ételeket, aztán hajrá: zöldségleves gyömbérrel, főtt rizs, édes-savanyú csirke, párolt káposzta, főtt hal, hagymás sertéshús, hagymás tintahal. Mivel van elég, nem szokott vita lenni ráadásul mindig szerencsés a felállás: vannak akik a húsos ételekre hajtanak, és vannak, akiket csak a zöldségek érdekelnek –én az utóbbiakba tartozom plusz a tintahal, bármikor, bárhogy. Idehaza én abszolúte húsevő vagyok, mert itthon annak húsnak van íze. Itt, ha a hús zöldségekhez van keverve, akkor csak illúzió, ugyanis a zöldséges alap meghatározza a karaktert, a hús pedig legfeljebb annyiban üt el, hogy némileg nehezebb megrágni. Remekek még a tavaszi vagy a vietnámi tekercsek -ezek különbözőek: az első kicsi, a tésztája vékony és ropogósra van sütve, a második nagy, és inkább palacsinta-jellegű a tésztája, és mindkét fajtába zöldséges, esetleg húsos keveréket csomagolnak. Szóval a zöldséges cuccok olyan ízletesek, hogy az egy hónap alatt talán ha kétszer ettem húsos ételt azt is csak azért, mert éppen azt tették ki az asztalra. De nem kell izgulni a húsok miatt sem, bár errefelé ami mozog azt megsütik -ami nem mozog, azzal fűszerezik-, mert ha jól megsütött az az egyed, baj nem lehet.

Ildi ambivalens érzelmekkel áll a dologhoz: itthon azt tervezte, hogy hús környékére sem megy, de errefelé az alapzöldség a főtt káposzta és a főtt hagyma, amit baromira utál. Később, délen még jobban a káposztára alapszik a menü, így ő sokszor eszik húst és nem is rosszat: különösen a citrom alapú ragukban párolt húsok nagyon nyerők.

Végezve az ebéddel az étterem teraszán várjuk az indulásra szóló parancsot. A terasz alatt képeslap és gyümölcsárus nők várakoznak áldozatra lesve, de nem mernek feljebb jönni a lépcsőn, gondolom a vendégek nyugalma érdekében történtek itt némi lerugdosások. Az egyik oldalvást mégis feloson néhány lépést, de egy pincér máris rohan és kiabál, mire beletörődve visszavonul. Érthető, mindkét oldal. A gyümölcsök között licsit is árulnak: aki konzerv formájában találkozott eddig csak vele, az nehezen tudja elképzelni, hogy ez a barnás színű, kicsit szőrős golyócska, amit az ággal együtt, fürtszerűen szednek le, mit is rejt magában. Hát először is egy baromi nagy magot, és a mag és a lehámozandó héj között kb. 1 milliméter vastag ehető gyümölcsöt. Viszonylag könnyű lehámozni, de baromi unalmas eszegetni. Az íze nem rossz.

A kikötőben ezernyi hajó, ezernyi árboc és mindegyiken ott lobog a vietnámi zászló: piros alapon aranyságra színű ötágú csillag. Kuriózumnak minősítjük, így aztán ajándékba vettünk is ilyen pólókat az otthon maradott kiskorúnak, aminek kapcsán az általános iskolás ifjúság körében komoly vita alakult ki, hogy a srác pólóján ez most olyan csúnya kommunista vöröscsillag-é, ami rettegést és félelmet kelt (juj-juj de rettegek!), vagy pedig az a gyönyörű, mosolygós vörös csillag, ami a Heineken sör címkéjén szerepel (megyek is mindjárt és betolok egy jó hideget belőle). Szerencsére a tantónéni, akinek a választások időszakában talán még a fülében is három kokárdát lebegtetett a szellő, bölcsen távol tartotta magát a vitától, mert talán észrevette, hogy egyrészt a csillag nem vörös hanem sárga, másrészt Magyarország hadipotenciálja jelentősnek mondható ugyan (ti. Szváziföld leigázására), de netán mégsem lenne elegendő arra, hogy kikényszerítsük Vietnám azonnali zászlómódosítását.

Az ígéret szerint 5 – 6 órás hajózásra számíthatunk, egy helyi dzsunkával. A dzsunka egy testesebb hajó, kb. 15 - 20 méter hosszú lehet, persze fából, a teste vöröses barnára festve, az orrán élénk sárga-piros sárkányfej, kígyófej vagy netán kotlóstyúkra emlékeztető sirály. Ildi szerint liba. Tényleg rusztikus, helyi, de ne színezzük: turista program. Szerintem itt nem működne a magánszervezés, hogy majd megdumálom valami halásszal stb. Beállt a rendszer: a halász halászik, az irodák pedig erre a célra rendszeresítet dzsunkákkal cipelik a nagyérdeműt azokra a helyekre, amiket leginkább érdemes megnézni. És emellett tényleg kerek volt a három napos program.

Szélvédett öbölben úszó házak

Elindulunk, hajózgatunk, a víz mélykék és szerencsére nyugodt, mivel egyikőnk sem bírja a hullámzást. (Indonéziában mentünk egyik szigetről a másikra egy kisebb helyi hajóval, amelynek mindkét oldalán kb. 2 métere, a hajótesttel párhuzamosan kimerevített bambuszrudak szolgálták a stabilitást; na nem is borultunk fel, szépen felkapaszkodtunk a 4 – 5 méteres hullámokra, meg szépen le is ereszkedtünk a hullámvölgybe, de én úgy hánytam, mint a lakodalmas kutya, és Ildi csak azért nem, mert a félelemtől, hogy azonnal szétesik az a recsegő alkotmány, totál összeszorult a gyomra. Ezzel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy nem vagyunk kifejezetten tengerész-típusok, de szerencsére most ilyen baj nem esett. Dedalon különben kéznél volt.) Az eső szemerkél, a sziklák, és az egyre távolodó part párás homályba burkolóznak, hogy költői legyek.

Első állomásunk kb másfél óra múlva egy mészkő-barlangrendszer az egyik szigeten. Lassan megszokható, hogy errefelé aztán vannak jó nagy barlangok: ez is is az, 90 lépcső vezet lefelé. (Erről jut eszemben, hogy nemrég kaptam meg egy utazási iroda hírlevelét, amelyben egy mátrai túrára invitálnak. Ebben szerepel az, hogy a túra során 400 m-t teszünk meg lefelé és 600 m-t felfelé. Miután az indulás és érkezés egyaránt a mátraházai parkolóból történik, ez csak úgy jöhet ki mátematikailag, hogy a túra ideje alatt Mátraházát 200 m-rel felfelé eltolják.) Egyik hatalmas üreg a másik mellett és szépek a képződmények is. Igazából nem tudom eldönteni, hogy a rejtett világítás (piros, kék, sárga zöld színekkel vannak megvilágítva az egyes képződmények) giccsesek, vagy szépek. A bugyikéktől a jajvörösig tündöklő képződmények kissé neccesek, de mindenképpen látványos a dolog.

Színkavalkád a föld alatt

Talán natúrban életszerűbb lenne, mint például a Parfüm hegy szent barlangjai voltak. De hát, most már ilyet is láttunk. Fotón, videón jól mutat majd. Kimászunk, továbbmegyünk és megnézünk még egyet. Amúgy zuhog az eső. Végül visszamegyünk a hajóra és sörözgetünk, aminek hatására az eső is abbahagyja. A társaság kb. 20 fő, spanyolok, norvégok és tök normálisak. Az egyik norvég kérésére csak elég nehezen tudom megértetni vele, hogy miért is léptünk be a NATO-ba: egyrészt én sem értem igazán, így aztán inkább jugoszláv háborúval, meg a sokéves elkülönülés után a Nyugathoz való hozzátartozás első lehetőségével magyarázom, nem kifejezetten a harciasságunkkal. Magyarázkodhatok, mint pár éve az osztrákok a Haider miatt. Közben az egyik vígkedélyű spanyol lány (üti a mázsát élősúlyban) Titanic feelinget érez, kitárt karokkal dől neki a hajó orrán levő sárkánynak, de az recsegve tiltakozik. Élénk derültség közepette pucol vissza.

Menet közben egy halászcsónak csatlakozunk hozzánk. Mindenféle színes lavórokban kishal, nagyhal, rák és egyebek: ezek csak mutatóban vannak, mert ha több kellene, a csónak deszkái alatt van a teljes készlet. Ha veszünk, a hajón megsütik.

Alkudozás a halászokkal

Mi nem vagyunk nagy hívei a halaknak, én inkább a tintahalat, kagylót kedvelem (leginkább, amit Horvátországban csinálnak, fokhagymásan) Ildi meg azt se annyira, így mi nem esünk kísértésbe. Két norvég pár vesz, de ők is szívják a fogukat, mert baromi drágán adják. Ha már valami egy norvégnak drága, az ő otthoni áraihoz képest… A spanyolok kísértésbe se esnek. Hajózunk tovább a sziklák között. A legénység között van egy feltűnően csinos arcú tizenötév körüli srác. A turista lányok leplezetlenül nézegetik, de egykét hímnemű egyed is dettó. A srác tudja a sikerét: sört bont ki a fogával, és erősen teszi-veszi magát –valószínűleg túl van mind a két nemen. (Mármint a mindkét nemnek mondott igenen.)

A tenger gyümölcsei

17 óra körül érünk a mai napi végállomáshoz a legnagyobb sziget (Cat Ba) egyetlen településének (szintén Cat Ba) egyik kikötőjébe. Ez nem a fő kikötő –azt majd holnap látjuk meg- és a város is odébb van, a hegy túlsó oldalán. Itt csak néhány dzsunka van és maga kikötőben egy étterem-szerűségen túl nincs is más épület (valami szállókat kezdenek építeni a hegyoldalban). Ez a kikötő elsősorban azoknak a halászoknak a bázisa, akik a környező öblökben lehorgonyzott tutajokra fa vagy fémlemezekből épített házikókban élnek: tucatjával vannak ilyenek. Egy szoba, összkomfort. A komfortot a TV emeli (mindenhol van antenna), az elektromosságot valószínűleg akkumlátorok biztosítják, a halászgatást és a közlekedést pedig a csónakok.

Halászkunyhó - halászhajó

A gyerekek most érkeznek meg a suliból a kikötőbe egy helyi busszal; nagyobb testvérük, vagy az anyuci evezget ki értük. Néha akkumlátort is visz magával, a parton valahol feltölteni meg a kutyakészlet is velük tart, és ezek nagyon jó fejek: nagy rutinnal mozognak a billegő deszkákon. Ezek a kutyák különben tök békességesek, de próbálnál úgy rálépni a tutajukra, ha gazdák nincsenek otthon. Tanúja voltam egy ilyen kísérletnek –nem érdemes próbálkozni.

Halászcsónak

A társaság a mai éjszakát a parton tölti: busz viszi őket Cat Ba városába, egy guest house-ba, de mi egy éjszakát a hajón töltünk, mert azt mondják, hogy felejthetetlen. Mit mondjak: tényleg felejthetetlen volt, de nem kívánom egyik szavamat a másikba ölteni, csak szép sorjában. A többeike másként döntenek, így csak mi ketten maradunk a hajón alvós változatban, de befutott még egy másik dzsunka is, ahol egy angol lány, egy ír és egy skót srác (ezt így nagyon kihangsúlyozták, így nem merek feleletlen összevonásokat alkalmazni) is így képzelte el. Átszállunk hozzájuk. Ez a hajó kívülről olyan mint a mienk, de belülről maga az elegáncia: a fedélközben hatalmas bőrfotelek, asztalok, tiszta angol szalon, csak a fotelek lábánál látszik ki szinte mindenhol a szőr, de amúgy nagyon pipec a dolog. Aludni majd a fenékben fogunk, nagyon szép kabinokban, amiről már láttunk szép fényképeket is, amikor lefoglaltuk a dolgot.

Egészen beesteledett (ez itt 6 órát jelent). A hajó felveszi a horgonyt és szép lassan kiindul abba az öbölbe, ahol majd éjszakát tölti. Haladunk az egy-két lámpával kivilágított úszó házak mellett, nézetegünk, mi történik bent: tesznek, vesznek, TV-t néznek, esznek. Egy jó félórás hajókázás után érünk egy Némo kapitány-szerű öbölbe: elég nagy, így később még két hajó is odaérkezik. Egy bejárata van és körben magas sziklák fogják körül. Elméletileg tök sötét van de a környező sziklák sziluettje azért látszik, és szűrődik át valami fény a többi hajóról is. Kellemes az este, nincs hideg, nem fúj szél, nem hullámzik a víz. Itt lehetne fürödni a csillogó planktonok között (volt egy ilyen info), de ahhoz hűvös van, meg a planktonok is másfelé csillognak éppen. De a környék egyszerűen gyönyörű.

Kaját kapunk, megint a közös tálak módszerével. A három, hozzánk képest gyerekkorú brit alattvaló meg sem várva, hogy helyet foglaljunk, máris kezdi kiszemezgetni a tálak legjavát (marhaság: itt nincs is legjava, de azért megpróbálják felkutatni), kotorásznak, közel sem valami magas kulturáltsági szintet bizonyítva. Joviális mosollyal (egyszer már ki kéne próbálnom, hogy fest ez tükörben, mert lehet hogy a legjobb akaratom ellenére nem egy jóságos, megértő tekintetet, hanem egy zárt intézeti debil tekintet formáz), hátradőlve nézegetjük őket, hogy érezzék a visszásságot, de ők csak a tálakra koncentrálnak. Magamban alakítgatom közben azokat a nyelvtanilag leghelyesebb angol mondatokat, amelyeket majd hozzájuk intézek, mintegy felütném előttük az elemi udvariassági szabályok kiskátéjának megfelelő fejezeteit, de a matróz srác, aki estére átvedlett szakáccsá, momentán pincéri minőségében sört hoz, és ez old.

A britek végre abbahagyják a kutatómunkát a tálakban, és vadul nyomják magukba a megszerzett cuccot, meredten bámulva a tányérjukba, néha utána kapva egy-egy lepottyanó ételdarabnak. Lapátolnak, mint a szahanovista vájárok az ötvéves terv teljesülésért, csak kevésbé esztétikusan: hullik jobbra-balra minden. (Akkor ott a bányában egy ilyen már szabotázs lett volna, és amely imperialista aknamunkára a kommunizmust építő társadalmunk méltó válasza alsó hangon az internálás lett volna.) Mondanám én most itt nekik jó szívvel, hogy bizony huncutok ezek a rizsecskék, zöldségecskék, leugrálnak maguktól is bizony a szépen megpúpozott kanálkáról, vagy netán leviszi őket a lapátolás svungja, esetleg a szájacska csücskiben akadnak el -bár jól ki van tátva, tényleg-, de mégsem eléggé (sokan vagyunk, de nem… jaj, nem politizálunk!). Összenéztünk hát Ildivel és én halk pardon szóval megriasztva az étekésüket az iránt érdeklődök az angol nyelvkönyvek lehető legkonzervatívabb formájában, hogy szabadna-e nekünk is venni, amennyiben ez őket most már nem zavarná. Kanál megáll a kézben, száj kinyílik, ránk merednek. Végül a lánynál esik le a tantusz először és bólogat, mert e nyitány után a totál teletömött szájával már nem mer megszólalni. Ekkor jön a következő felvonás: közérthető gesztusokkal kínálom Ildi felé a tálak tartalmát, ő meg az angol királyi udvarban elsajátított etikett szerint int, finomta jelez nekem, hogyha netán abból egy kicsit lennék olyan szíves… Az útitársak döbbenten nézik és kezd leesni nekik valami. Egy darabig még elszórakozunk így, amibe belevonjuk a „talán még egy kicsíny rizst, ebből a szép ragadós fajtából, édes,”, vagy a „tölthetnék-e még egy kis sört darling?”, vagy „netán meghúznád a whiskyt a laposból, sweetheart?” fejezeteket is, de végül mi is jóllakunk. A britek lapítanak. Vot ágyin (ádná?) szociálisztíszecskájá pédágógijá. Ettől kezdve nagy a barátság.

A vacsi után megnéznénk a hálóhelyeket, amely elé semmi akadályt nem gördít a személyzet (a két fő univerzális vendéglátós-tengerész plussz egy idegenvezető, aki ki tudja miért, velünk maradt, de nem zavarog). Mondják, hogy nyugodtan hagyjuk a cuccainkat a felső fedélközben, de tudva, hogy a tárgyak a hajókon hajlamosak szublimálni, -az a hír, hogy a személyzet néha eltesz ezt-azt- inkább magunkkal visszük. Hát, a kabin még köszönő viszonyban sincs a fotóval. Azon kétágyas, ajtóval zárható, normál padlózatú, csinos helyiségeket ábrázoltak, míg ez egy kis luk, benne két emeletes ággyal, billegő deszkapadlózattal. Ennek ellenére, nekem semmi kifogásom sincs ellene, de Ildi erősen ráncolja a homlokát. Ettől függetlenül, azt javaslom, hogy ne aludjunk ebben a levegőtlen helyen, hanem vigyük fel a matracokat az ágyakból a legfelső fedélzetre és aludjunk Buddha szabad ege alatt, olyan jó az idő. A felső fedélzet egy része fölé egy tető nyúlik, így ha netán újra elkezdene esni az eső, nem áznánk meg. Az ötlet tetszik a briteknek is, meg az én kincsemnek is tök kivételesen, és a matrózok sem vetnek ellent. Szépen felcipelik a matracokat (kb 3 cm vastagok –ne essünk túlzásba!), meg az errefelé szabadon termő csicsás kínai pokrócokat is, rajtuk baromi élénk színekkel megfestett zöldségekkel: gigászi nagyságú rúzsa, és hasonló ízléses motívumok.

Megnézem a kapott takarót, és ismét eszembe ötlik –amit sosem hitem volna, hogy valaha is használom, és immár másodszor is: tavaly észak-thaiföldi dzsungeltúrán is volt alkalmam elsütni- Dohár Péter (Kis angol nyelvtan) örökbecsű példamondata: „Voltál te már Tótkomlóson, háltál te már lópokrócon?” Neki is szegezem a mondatot, mármint annak második felét az angoloknak, így társalgás gyanánt. Nem is okoz meglepetést, így szinte biztos vagyok, hogy tudom majd valamikor használni Dohár P. másik evridéj englisét is: „A pancsoló kislány a füstölt szalonnát nyalogatja.” (The splashing girl is licking the smoked bacon –még ha egy kicsit várni is kellene a megfelelő alkalomra.) A cuccaink lent maradnak, csak nem lopnak el mindent a helyi erők.

Felülünk a fedélzetre, nézzük az estét. Elképesztően hangulatos. Teljes a csend, csak nagyon finoman hallatszik egy kis vízcsobogás, ahogy a hajó finoman billeg jobbra-balra, de éppen csak hogy. A másik két hajón is csak pislákolnak a fények, körben pedig a hegyek sziluettje alig válik el a kicsit világosabb égbolttól. Fantasztikus, kihagyhatatlan. Ülünk a földön, a korlátnak dőlve sörözgetünk, whiskyzünk és ráadásnak Gabi barátnőnk kis üvegecskéiből egy-egy ampulla erejéig vodkát meg erőt is merítünk. Kaptunk vacsira egy pár banánt, azt is felhoztuk, de igazából már megenni nem tudjuk, hát csak úgy letesszük a fedélzetre. Majd reggel. Kis csevely a britekkel, de inkább csöndben vagyunk. Az 5 matracot szépen egymás mellé teszik a matrózok a tető alá, és ők is lefekszenek a kapitányi fülkében és becsukják az ajtót. Biztos fáznak, mosolygunk fölényesen.

A fedélzeten mindenki alszik

Végül mindenki ledől, csak én nem vagyok még álmos. Minden lámpa kialszik. 11 körül egy kis csónak járja körül a hajókat, benne egy nő lapátol. A szomszéd hajónál még fent vannak, valamire alkudoznak, de nem lesz belőle üzlet. Vagy ételféle volt az árú tárgya, vagy maga a nő egy kóbor numerára a szegény tengeréceknek –sosem tudjuk meg. Lemegyek egyet csövvinteni, hát ahogy leérek a középső fedélzetre, ahol a vacsoráztunk is, mint a nyíl, vágtat el előlem valami a sötétben: nyert, patkány. Hát ezért volt szétrágva a bőrbútorok lába, világosodok meg, de ezzel le is zárom az ügyet. Visszamegyek, lefekszem én is. Nincs hideg.

Idegen helyen, ráadásul az élményektől felspannolva és ennyire szokatlan körülmények között az ember nem alszik mélyen, így 3 óra tájban szokatlan zajra riadok: kaparászás, sikongatás. Na, vazze, ide is feljöttek a patkányok, basszus. Nem mozdulok, de Ildi nagy fosógép, így azonnal felébred, meglök, mi van kérdi. Á, mondom, hajnalodik és a parti madarak rikoltoznak a sziklák felett. Talán el is hinné, ha a következő pillanatban egy patkány 100 km/órás sebességgel nem húzna el a fülétől 3 centiméterre a matracunkon, és utána újra hallatszik, ahogy a körmös lábacskáival kotor a fedélzeten. Ildi visítva rámveti magát. Kapom a fejem alól a zseblámpát, a dög után világítok, amerre a hang alapján sejtem, hát persze, az a rohadt banán, arra hajtanak. A tőlünk pár méterre hagyott banánokból már szinte semmi és négy világító szempár néz vissza a zseblámpa fényében. Ildi még egyet sikít a biztonság kedvéért egy jó nagyot és totál rám mászik, alig kapok levegőt. A szerencsétlen állatokat persze nagy visítozástól az infarktus kerülgeti. Rémülten a szívükhöz kapnak és elkotornak valamerre.

A britek is felriadnak, mi van, mondom semmi csak egy kis pati kérdés. Yes, yes, nyugtázzák, patkány, persze, mondjad csak öreg, persze, az. Ja, ha ez ennyire egyszerű, akkor én is vagyok ennyire laza. Ildit nagy nehezen letuszkolom magamról, és én fekszem kívülre, és elmagyarázom szépen, észérvekkel, hogy patkány embert nem támad meg, mert csak a kajára hajt, de ha mégis érezne valamit az arcán, ne kapkodjon, mert a patkány megijed és akkor tényleg megharaphatja. Így megnyugtatva kábé két percig tart csend, de akkor a másik szélen fekvő ír fiú ugrik fel Jézus! (Dzsézusz!) nevének harsán kiáltásával, és rázza ezerrel a pokrócot és a rajta krosszoló patkányt. Na mondom, mi van brúder, poros a takaró vagy csak nem mászott rád az a csúnya pati? De úgy be van szarva, hogy a sokktól még válaszolni sem tud és ezután már le sem fekszik, hanem áll, mintegy szobor a sötétben, a korlátnak támaszkodva, reggelig. A másik kettőnek is hipp-hopp elszállt a fene nagy nyugalma és elég intenzíven forgolódnak ezek után.

Ildi úgy ítéli meg, hogy most már az ír gyerek és én is felébredtünk annyira, hogy az ő biztonságát két őrszem is szavatolni fogja, tehát édesdeden elalszik, de nekem van egy olyan hülye szokásom, hogyha már aludtam 2- 3 órát és felébredek, akkor vagy nem, vagy csak igen nehezen tudok újra elaludni. Valami eső is elkezd szemerkélni rám, mivel szerencsésen én kerültem immár kívülre és úgy látszik nem ér ki eddig a tető. A szél is elkezd fújdogálni, de itt csak arra kell figyelni, hogy a takaróval résmentesen burkold be magad, hogy ne fütyüljön befelé a habtestedhez. Így érünk át a másnapba.

[FOLYTATÁS KÖVETKEZIK]

[A szerzõ Indokínában söröztem címû könyve megrendelhetõ a

www.alexandra.hu

oldalon!]

[VISSZA AZ ELŐZŐ RÉSZHEZ]